Újra itt

 Azt kell, hogy mondjam két év alatt elértem azt a szintet, hogy már nem kérek bocsánatot azért mert nem jelentkezek, és nem ígérem, hogy a közel jövőben ez változni fog mert nem fog. Főleg nem mostanában.
 Az igazság az, hogy a tizedik a középiskolások életében a legnagyobb szopás. Tele vagy felesleges tantárgyakkal, idióta tanárokkal és napi hat órákat alszol csak azért mert másnap dolgozatot írsz egy olyan anyagból amire a jövőben hatalmas szükséged lesz, mert mi mind timföldgyárasok akarunk lenni. De talán nem is ez a legnagyobb szívás az egészben, hanem amikor az ezek után maradt incipinci szociális életed is romokba hull, mert hát gyerekek az enyémmel ez történt. Nade kezdjük az elején.
 Szeptemberben nagy boldogan ballagott mindenki vissza az iskolába és a kollégiumba köztük én is, gondolva milyen jó lesz ez az év, végre nem mi vagyunk a gólyák, végre a szobatársaim jó arcok, végre az osztályomat is bírom, végre beleadok mindent a tanulásba és végre úgy érzem szeretem magam és rám fog találni a szerelem. Na hát igen nem mi voltunk a gólyák. Igen a szobatársaim is jó arcok. De amint visszamentünk suliba az osztályunkból klikkek lettek, azokból akik tartották nyáron a kapcsolatot, ez a tanulni dolog már az első héten megdőlt, az osztályfőnökük megőrült, de ha már az élet szar én legalább szép vagyok, ahogy a Polaroidban is volt. Szóval a tanulás nem igazán működött, és hát az utolsó dolog az egy komplett zavarodottság volt. Kezdjük ott, hogy egyik délután lent voltam ügyelni és megismerkedtem egy koleszos sráccal, aki tök normális volt meg kedves. Elkezdtünk beszélgetni, kétszer talán sétálni is voltunk, én meg tiszta rózsaszín ködfelhőben össze-vissza vigyorogtam. Másfél hét ismerkedés után a srác megcsókolt és hát összejöttünk. Két hétig minden csodálatos volt és nagyon nagyon király, csak aztán nem igazán tudtunk normális dolgokról beszélgetni, nem is igazán egyezett az ízlésünk, rengeteg olyan tulajdonsága volt amik miatt én bárkit feltudnék rugdosni, és az egész egyszerűen úgy volt rossz, ahogy volt. Beszéltem erről több emberrel és 10-ből 10 azt mondta szakítsak vele. De nem mertem és még magamnak sem igazán sikerült beismernem miért. Egész hétvégén ezen őrlődtem még valami slamet is írtam róla (lol) szóval teljesen depressziós tumblr girl lett belőlem. Aztán hétfőn. A lányokkal csináltunk egy halloweeni bulit ahova meghívtunk pár embert köztük a Viki három tök jó fiú haverját, akikkel még júniusban a Niki buliján is együtt voltunk. Az igazság az, hogy 11 fele már a legtöbben elmentek és már csak nyolcan maradtunk 4 fiú 4 lány arányban. Elkezdtem beszélgetni az egyikükkel, irkáltunk a másik telefonjáról egymásnak, meg hát elszórakozgattunk és tényleg nagyon jól éreztem magam. Ez volt az a pont ahol rájöttem: ha egy sráccal akivel összesen 3 órát beszéltem sokkal jobban érzem magam, mint valaki olyannal akivel 1 hónapja járok, az nagyon rossz és nem szenvedtethetem tovább őt, mert vagy összetöröm a szívét, vagy nagyon nagyon nagyon összetöröm a szívét.
  Tehát az első megoldást választottam és az őszi szünet után vasárnap szakítottam a sráccal. Igen megbántottam. Igen azt hitte, hogy csak kihasználtam. Igen azt hittem lelököm a korlátról, hogy nyugodtan zuhanjon 3 emeletet. De vége volt és utána teljesen megkönnyebbültem. Ő viszont nem. Kikészült, nap 24-ben kint ül az egység előtt ahonnan tökéletesen rá lát a mi egységünkre, mindenki vigasztalja, az egyik lány próbál rávenni, hogy jöjjek vele újra össze, ésatöbbi. Tehát a szerelemből, így ennyi egy életre elég volt.
 Amúgy minden oksi, én jól vagyok de wifink még mindig nincs otthon, és ez egy kicsit kezd kiakasztani. Mármint wifi nélkül nem tudok semmit se csinálni, és kezdem érezni, ahogy elsorvadnak az agysejtjeim a sok tévétől. De no problem kitartó vagyok.
 A lényeg a lényeg az ősz egy szívás, de mindjárt december. JUHÚ!