*Nem tudom mi legyen a cím*

 A kollégium meglehetősen érdekes. Amióta ott élem a mindennapjaimat, kicsit olyan, mintha elkezdtem volna élni. Új emberek, új helyszínek, új helyzetek, új lehetőségek, új furi kolesz kaja, új problémák és ja. Tök király az egész. Mármint tényleg az. Ha kollégista vagy olyan, mintha az idő elrepülne a fejed fölött. Jó, persze két vagy talán egy héttel ezelőtt én sem egészen így gondoltam. Sőt meglehetősen ki is borultam, és még mindig nem tudom mi üthetett belém. Egyszeribben úgy éreztem haza akarok menni. Hiányoztak Anyuék, hogy nem vagyok mindennap velük, hiányzott a Berta, hogy nem megyünk mindennap együtt a suliba, nem nevetjük ki együtt a többieket, és nem vagyunk úgy tényleg, igazándiból együtt. Komolyan hazaakartam menni, sőt el is terveztem, ha lejár az egy hónap limit, amit anyuval megbeszéltünk, zúzok haza ezerrel, és meglepő dolog történt. Niki azt mondta, nehogy haza merjek menni, mert megöl, és mondta Lilla is, én meg ennek nagyon örültem. És tudjátok mit? Nem akarok hazamenni.
 Főleg azok után nem, hogy a kosárlabda klub keresési akcióm kudarcba fulladt. A sulimban nincs kosaras klub, a kollégiumot működtetű suliban csak kötelezően választható sportként létezik, max. a városban lévő sportiskolába mehetnék el, de oda meg nem akarok. A kollégiumnak viszont van az udvaron kosárlabda pályája, a Szabi meg elkezdett tanítani kosarazni. Ő egyébként tiszta jó fej. Bírom. Két nappal ezelőtt meg kiakartam lökni a harmadik emeletről. Jó, hát igazándiból annyi volt, hogy nem köszönt vissza, meg úgy köszönni sem akart, szóval igen. Mostanában kicsit idegesebb vagyok.
 De egyébként úgy nem tudom. Vagyis hát na. Szereztem újra Tesco-s vaníliás illatgyertyát, és körülbelül délelőtt óta ég, és olyan illat van a szobámban, mintha belenyomnám a fejem egy doboz CBA-s vanília jégkrémbe. De tök jó, mert én nagyon szeretem a vaníliát, az tök király dolog. Ma csináltam tejeskávét reggelire, és szerettem volna beletenni fahéjat, mert az úgy nagyon jó párosítás. Aha, csak nem volt fahéj. Hát magamban el is kezdtem szitkozódni, hogy miért nincs itthon fahéj. Senki sem adott rá választ, már ha a rádióból szóló "I can't feel my face, when I with you" nem számít annak. Asszem' nem.
 Jaj, egyébként elkezdtem olvasni az Obszidiánt. Az összes bloggal kapcsolatos dologban megértem Katyt. Meg bírom az egész csajszit. Dameon meg olyan mint egy rossz tíz éves. De egyébként kifejezetten örülök, hogy találtam végre egy olyan könyvet, ami kicsit jobban leragasztott. Csak velem az a baj, ha elkezdek valamit olvasni, azt egy délután alatt képes vagyok kivégezni. Itt is így volt. Egyik pillanatban a huszonnegyedik fejezet első bekezdését olvasgatom, lapozok egyet és az van a lap tetején, hogy harmincegyedik fejezet. Mindegy, legalább megtudtam mi történik, és hogy milyen hosszan le lehet írni egy csatát.

Középsuli és kollégium: Kilátások

  Szeptember 1-je egy érdekes nap, legalábbis a gólyáknak biztos. Találkoznak azokkal az emberekkel akik az elkövetkezendő négy vagy hat évben végig fogják őket követni az életükben, akikkel napi 6 órát is elfognak tölteni. Azon a napon velem is így történt *ezt a bevezetééést, na tiszta írói lett*.
A suli előtt egy nappal volt a beköltözés a koleszba. Mi négyre odamentünk, bementünk az ebédlőbe, ahol megkaptuk a huzatokat, a szobakulcsot, és ahol befizethettük a menzát az elkövetkezendő 15 napra. Nagy szenvedések árán felvittük a bőröndömet ( izé, kicsit nagy lett) a két hátizsákomat, az ingemet és egy csomó lapot a keskeny lépcsőn, és majdnem leestem. A lány koli két emeletes mindegyik emeleten van kb. 8 szoba, két tusoló, két vécé egy hűtő, meg egy vasaló, amire valami fekete cucc ráégett. Szóval a szobánk ajtaja szemben van a bejárattal, és rá van írva, hogy betegszoba. Niki szerint azért mert ott a betegek laknak *hahaha*. Amikor beléptünk a szobába meglepődtünk. Nem azért mert olyan hű de szép lett volna, hanem azért mert olyan kicsi volt mint a fene. Egy ilyen cső szoba. Az egyik oldalán két íróasztal, meg a két szekrény, a másikon két emeletes ágy köztük egy ilyen polcos szekrénnyel. Valahogy beszenvedtük magunkat, én meg rögtön lestoppoltam az ablakhoz legközelebbi ágynak az alsó felét. Olyan szép világos volt, tetszett, meg a legközelebbi szekrény részt is megtaláltam magamnak. Gyorsan betettem pár cuccot, amolyan jelzésképpen, hogy az az enyém, amikor is az egyik koleszos, tizedikes lány (akit mellesleg még ismerek is) megjelent az ajtónkban. Mondta, hogyha bármi van akkor szóljunk neki, meg megmutatta a szobájukat is, na meg kiröhögött minket, mert megkaptuk azt a szobát. Nem sokkal utána lekísértem Anyut ( a másik szülőm dolgozott, és nem tudott eljönni), összefutottam a Nikivel, felmentünk a szobába, pakolgattunk, aztán az Édua is beért, majd lementünk az ebédlőbe megbeszélésre, ahol amilyen szerencsések voltunk, rögtön felállítottak minket, hogy végigmérhessék a nagyobbak a szecskáztatható kicsiket. Szerencsére azon a napon nem volt vacsora, így fent a szobánkban kajáltunk, meg közben beszélgettünk a lányokkal. Aztán igazándiból a koliban is teltek a napok. Például kedden az egyik folyosón találtunk egy kilencedikest, szintén gólya, Janka nevű lányt, aki sírt. Megkérdeztük mi a baja, azt mondta, hogy a szobatársaival van konfliktusa, elhívtuk magunkkal sétálni, de később tök gyanús lett, mert mindig odament a szobatársaihoz, meg beszélt velük, jópofizott nekik, meg minden. Meg találkoztunk egy lánnyal (dettó szecska) őt Lillának havják, kissé rockerbeütésű, nagyon jófej csajszi, és Szabival, az  egyik végzős sráccal, aki odahívott hozzájuk kosarazni minket egyik este, és azt mondta, hogy ő már akkor látta rajtam, hogy őstehetség vagyok, amikor még ültem. De ő tök aranyos, mindig köszön nekünk, meg minden, meg egyik délután elmentünk négyen sétálni, és egy ilyen pub mellett mentünk el, aminek az ablakában egy szemüveges, kalapos srác ült.A következő jelenet zajlott le, épp a telefon tokokról volt szó:
Niki: Hát szerinted az én Navon Mizu *szám*-s telefonomra, hol lehet tokot kapni?
Én: Miért nem nézel szét Íbéjen? Ott még léggitárt is vehetsz
Niki: Jaja, léggitár 40 000-ért
Itt volt az a pillanat, amikor az ablakban ücsörgő srác, felénk fordult, és kiröhögött minket. Később kiderült, hogy az a Szabi volt.
 A negyedik személy a Matyi. Egyik nap bejött az egyik szünetben (szilencium közti) és beszéltünk vele. Először azt mondta Petinek hívják, de igazándiból úgy hívjuk ahogy akarjuk. A portán Dancsó Péterként iratkozott fel. Az ötödik a Noel. Először ő is azt mondta, hogy Peti (miért akar mindenki Peti lenni, hm???)  de később hallottuk, hogy Noelnek szólítják. Ő meg egyszer segített nekem, vagyis hirtelen tökre a bátyus beütést keltette bennem. Igazándiból csak annyi volt, hogy nekem sürgősen el kellett mennem a koleszból, (vásárolni mentem na) de nem találtam nevelőt, és próbáltam a Szilvi ( portás) nénivel ledumálni, hogy engedjen ki anélkül, és a Noel mondta, hogy az Ákos bá' ott van a nevelőibe, én meg hosszan elbámultam a helység felé, ő meg mondta, hogy " Na futás!" de ezt olyan cukin, hogy majdnem elolvadtam. De egyébként elméletileg ő nagyon bunkó. Az utolsó a banános gyerek, az ő nevét nem tudjuk, kicsit duci, de egyszer amikor mentünk ki, megkérdezte, hogy nem tudjuk-e mennyibe kerül a banán, meg megkért minket, hogy nézzük meg. 460 Ft/kg, ha valaki vágyat érez banánt venni. Ó, majdnem elfeljtettem a gólya srácokat, a perverz, hasujjazó Kriszitánt, az ijesztő Richárdot, a vékony hangú Ármint, a bajszos Bencét, a Viktort, aki elég taszító, minden szempontból, és az idegesítő, állandóan dumálnékhatnú Botondot, aki még az osztálytársam is. Vele próbáltam tartani magam a "nem elsőre ítélek" szituhoz, de amikor szilon is állandóan dumál nekem, pedig tanulnék, meg matek óra végén hátradől és elkezdi kérdezni, hogy odaadtam a kaja jegyem, ó és kérdés nélkül lejön velünk a kávéautomatához, ahol hangosan ordít... na szóval ő megoldotta, hogy dühös legyek rá.
Egyébként szerintem tök érdekes, hogy leginkább csak fiúkkal barátkoztunk össze, lányokkal kevésbé. Jó, a lányok néha nagyon hárpiák. Sőt. Mindig.
 Az osztályom jónak ígérkezik.  Elég sokféle személyiség van, de mindegyikük normálisnak tűnik, sőt akikről első ránézésre nem gondoltam volna, hogy jó fejek azok. Sőt ők nagyon is. A padtársamat Petrának hívják, és van egy szőrös tolltartója, aki tök puha, vannak nagy szemei, és Józsinak hívják. Vele vagyok a legjobban, főleg, hogy ők vittek ki a Takkohoz, így többet beszéltünk, meg még jó pár emberrel. Szóval eddig tök jó, és remélem mindenki másnak is. Bár még furcsa a kolesz, mert többet szeretek itthon lenni, de azért lassan beleszokok.
                                                                 Áve!                                                      (ahogy a Peti mondaná)