2016. december 25., vasárnap

Decemünneprohamber

 Vannak az életnek azok az apró kis örömei, amikor a zsebedben véletlenül találsz egy kétszázast, vagy amikor azt hitted már megetted az összes ropit és találsz még egyet a zacskó alján. Hát nekem
 December van, vagyis szeretet, karácsony, béke meg ilyenek és tényleg. Biztos ez is valami karácsonyi csoda, hogy a téli szünetet az őszi szünettel ellentétben nem depizéssel töltöm. Olyan nyugodt minden, hogy az valami fergeteges, és igen azt hiszem ez a fajta nyugalom, amit eddig hiányoltam az életemből. Végre kialszom magam és nem túlalszom, kávét se ittam két órája, és van majmocskás gabonapelyhem és sok-sok hét után végre alkotni van kedvem. Tehát alkotok.
  Előző helyzetjelentésem óta nem mondanám, hogy sok minden történt volna velem, mert nem történt. Szakítottam azzal a szegény kis fiúcskával akinek szíve elméletileg hiányomtól még mindig nagyon fáj, de azzal a sráccal aki miatt az én szívem fáj október óta nem beszéltem. Milyen szomorú is a diákszerelem. A novemberem viszonylag nyugodtan telt. Megcsináltuk a szalagavatót ami tény, hogy elég király lett csak az infó tanár szerint volt szar. A kollégiumban is minden jó volt, és most, hogy rengeteg szabadidőm lett végre aludtam. Na jó csak poén egész délután tanultam, mert az októberben lerontott átlagom miatt bőven volt mit behoznom, meg aztán a Vikiék se nagyon hagyták, hogy unatkozzak. Rengetegszer nevettük végig az estéket a legnagyobb hülyeségeken mert tudni kell, hogy nálunk ez valahogy úgy működni, hogy hogyha valaki unatkozik vagy csak szimplán beszélhetnéke van addig cseszteti a másik kettőt ameddig azok oda nem figyelnek rá. Szerencsére
 Az egész úgy kezdődött, hogy több heti kérlelés után az osztályfőnökünk végre hajlandó volt 5 percet szánni arra, hogy kihúzzuk a neveket. Amikor ez megtörtént, elkezdte ecsetelni, hogy hát a suliban van egy olyan szokás, (fordítás: 30 éve volt egy olyan szokás) hogy az osztályok meghívják az őket tanító tanárokat és előadnak nekik egy 15 perces karácsonyi műsort. Ez mind szép és jó, de:
1.: Ezt egy héttel az osztálykarácsony előtt közölte
2.: Az osztályfőnökünk helyett mindig mindent mi szervezünk meg, alias ezt is nekünk kellett volna
3.: Senkinek nem volt hangulata túl cifrázni ezt az egészet
Ő persze csak ecsetelte, hogy ez milyen jó, és amikor látta az elképesztő "izgalmat" és "tenni akarást" az arcokon közölte, hogy neki tök ciki osztályfőnökként, hogy mi sose csinálunk semmit. A többi osztály se. Se gáz.
Szerencsére végül a magyartanár pártfogolásának köszönhetően nem lett ebből semmi. Csak ajándékcsere volt, és mindenki nagyon menő dolgokat kapott, kivéve a Petrát (én amúgy egy tök aranyos rénszarvas plüsst kaptam). Ugyanis a Petrát a Dominik húzta (Dominik: idén jött át a D-ből, 4 tantárgyból bukik, van egy kalóz mintás nagyon laza kesztyűje és egy gyökér) és kapott tőle egy tusfürdőt. Hmmmm milyen figyelmes is ez a Dominik.
 Egyébként a közelmúltban tényleg nem történt semmi olyan komolyabban említésre méltó. De azért nagyon várom már 2017-et kicsit kezd elegem lenni ebből az évből. Remélem kicsit jobban sikerül, mint 2016. Na mindegy is, búcsúzok lassan, mert már én is untatom magam.
emellett volt időm rengeteget olvasni is. Többek közt kivégeztem az Éhezők viadala-trilógiát is, ami
komolyan egy zseniális könyv és A könyvtolvajt is. Hát az a könyv az.....nincsenek rá szavak mekkora zseni ez a Markus Zusak. Csodálatos. Komolyan. Új kedvenc. És Rudy....hát Rudyt imádom. Tényleg és ha már Rudy, akkor muszáj elmesélnem, hogy volt nekünk egy amolyan karácsonyi húzás dolgunk az osztályban, de ez egy hosszabb sztori.
ilyen apró kis öröm volt, amikor a Vodafone úgy döntött megdob egy csomó ingyen mobilnettel, mert miért ne. Szóval itt vagyok, és adok egy kis helyzetjelentést, mert megtehetem.

                      Boldog karit és új évet minden kis undorító lepkécskének!

2016. november 12., szombat

Újra itt

 Azt kell, hogy mondjam két év alatt elértem azt a szintet, hogy már nem kérek bocsánatot azért mert nem jelentkezek, és nem ígérem, hogy a közel jövőben ez változni fog mert nem fog. Főleg nem mostanában.
 Az igazság az, hogy a tizedik a középiskolások életében a legnagyobb szopás. Tele vagy felesleges tantárgyakkal, idióta tanárokkal és napi hat órákat alszol csak azért mert másnap dolgozatot írsz egy olyan anyagból amire a jövőben hatalmas szükséged lesz, mert mi mind timföldgyárasok akarunk lenni. De talán nem is ez a legnagyobb szívás az egészben, hanem amikor az ezek után maradt incipinci szociális életed is romokba hull, mert hát gyerekek az enyémmel ez történt. Nade kezdjük az elején.
 Szeptemberben nagy boldogan ballagott mindenki vissza az iskolába és a kollégiumba köztük én is, gondolva milyen jó lesz ez az év, végre nem mi vagyunk a gólyák, végre a szobatársaim jó arcok, végre az osztályomat is bírom, végre beleadok mindent a tanulásba és végre úgy érzem szeretem magam és rám fog találni a szerelem. Na hát igen nem mi voltunk a gólyák. Igen a szobatársaim is jó arcok. De amint visszamentünk suliba az osztályunkból klikkek lettek, azokból akik tartották nyáron a kapcsolatot, ez a tanulni dolog már az első héten megdőlt, az osztályfőnökük megőrült, de ha már az élet szar én legalább szép vagyok, ahogy a Polaroidban is volt. Szóval a tanulás nem igazán működött, és hát az utolsó dolog az egy komplett zavarodottság volt. Kezdjük ott, hogy egyik délután lent voltam ügyelni és megismerkedtem egy koleszos sráccal, aki tök normális volt meg kedves. Elkezdtünk beszélgetni, kétszer talán sétálni is voltunk, én meg tiszta rózsaszín ködfelhőben össze-vissza vigyorogtam. Másfél hét ismerkedés után a srác megcsókolt és hát összejöttünk. Két hétig minden csodálatos volt és nagyon nagyon király, csak aztán nem igazán tudtunk normális dolgokról beszélgetni, nem is igazán egyezett az ízlésünk, rengeteg olyan tulajdonsága volt amik miatt én bárkit feltudnék rugdosni, és az egész egyszerűen úgy volt rossz, ahogy volt. Beszéltem erről több emberrel és 10-ből 10 azt mondta szakítsak vele. De nem mertem és még magamnak sem igazán sikerült beismernem miért. Egész hétvégén ezen őrlődtem még valami slamet is írtam róla (lol) szóval teljesen depressziós tumblr girl lett belőlem. Aztán hétfőn. A lányokkal csináltunk egy halloweeni bulit ahova meghívtunk pár embert köztük a Viki három tök jó fiú haverját, akikkel még júniusban a Niki buliján is együtt voltunk. Az igazság az, hogy 11 fele már a legtöbben elmentek és már csak nyolcan maradtunk 4 fiú 4 lány arányban. Elkezdtem beszélgetni az egyikükkel, irkáltunk a másik telefonjáról egymásnak, meg hát elszórakozgattunk és tényleg nagyon jól éreztem magam. Ez volt az a pont ahol rájöttem: ha egy sráccal akivel összesen 3 órát beszéltem sokkal jobban érzem magam, mint valaki olyannal akivel 1 hónapja járok, az nagyon rossz és nem szenvedtethetem tovább őt, mert vagy összetöröm a szívét, vagy nagyon nagyon nagyon összetöröm a szívét.
  Tehát az első megoldást választottam és az őszi szünet után vasárnap szakítottam a sráccal. Igen megbántottam. Igen azt hitte, hogy csak kihasználtam. Igen azt hittem lelököm a korlátról, hogy nyugodtan zuhanjon 3 emeletet. De vége volt és utána teljesen megkönnyebbültem. Ő viszont nem. Kikészült, nap 24-ben kint ül az egység előtt ahonnan tökéletesen rá lát a mi egységünkre, mindenki vigasztalja, az egyik lány próbál rávenni, hogy jöjjek vele újra össze, ésatöbbi. Tehát a szerelemből, így ennyi egy életre elég volt.
 Amúgy minden oksi, én jól vagyok de wifink még mindig nincs otthon, és ez egy kicsit kezd kiakasztani. Mármint wifi nélkül nem tudok semmit se csinálni, és kezdem érezni, ahogy elsorvadnak az agysejtjeim a sok tévétől. De no problem kitartó vagyok.
 A lényeg a lényeg az ősz egy szívás, de mindjárt december. JUHÚ!

2016. július 29., péntek

Mert wifi nélkül tényleg nincs élet

Nahát, ismét eltűntem. Úgy tűnik ez hozzám tartozik, lassan kezdek olyan lenni, mint Harry Potter, nekem is van egy láthatatlanná tévő köpenyem. Csak ez a köpeny olyan, hogy gyakorlatilag az internet világától bújtat el. De most okom van rá. Tényleg komoly ok, nem olyan, hogy "magánélet" meg "izénehézazéletem" "hirtelen népszerű lettem és nincs időm erre a kis cuccra itt". Valójában tavasszal szolgáltatót váltottunk, és anyuék azóta nem köttettek be netet, csak tévét. De azt elég gyorsan. És mivel az 1GB mobilnetemet, kb. egy hét alatt elhasználom, ezért most is anyuét osztom a laptopra. Szóval igen. Nehéz az életem. De ha már van lehetőségem, akkor kicsit frissítek.
 Őszinte leszek, nem olvastam vissza az előző bejegyzést, szóval ötletem sincs hol tartottam. Csak azt tudom, hogy ez a nyár jobb mint gondoltam. De akkor kezdjük májustól, mert az jó volt.
 Az előzményekről annyit, hogy miután megírtam a levelet, április 18-án kiköltöztem és kezdetét vette boldog bejárós életem. Sokszor tanultam buszon, sokszor azt hittem meghalok a büdös emberektől, sokszor imádkoztam, hogy bárcsak kollégista lennék és ne kellene mindennap hat előtt kelnem. Szóval a végére már zombi voltam, és ha azt kérdeznéd, hogy kollégium vagy bejárás, mindenképp kollégium.
 Tehát május elején már elegem volt az életből, és kicsit sikerült kimásznom a Lilláék ásta gödrömből, de az is inkább kapálozás volt. És talán ennek a legnagyobb okozója az volt, hogy mindennap önkétlenül is eszembe jutottak. Miért én, mit csináltam, mi van ha én rontottam el. De aztán azt mondtam elég az önsajnálatból. És pont ekkor jött egy csodás lehetőség. Vikiéknek két szobatársa akkor volt végzős, ami azt jelentette május elején kiköltöznek. A lányok felajánlották, hogy mi lenne ha hozzájuk költöznék. Persze igent mondtam. Már csak a papírok voltak hátra, megcsináltatni a kajakártyát meg ilyesmi, amiket amint tudtam meg is oldottam. De ezt mind úgy, hogy még nem mondtam Ateszéknak byebye-t. De erről majd később. Szóval a papírok megvoltak, körülbelül fél óráig szorongattam és imádtam a kajakártyám, és mivel másnap egy cserediák program keretében utaztam Erdélybe, majd ezt követően költöztem át, tudtam, hogy muszáj lesz szembenéznem a másik kolesszal. Szóval egy szép keddi napon elbaktattam a suliba és bekopogtam a nevelőibe. Persze mind a hárman ott voltak, de Atesz nem. So tipikus. Exnevelőnőm elég rendesen a szememre vetette, hogy nem érti miért költözök ki, meg ilyesmik. Egy szót se mondtam neki, had őrlődjön a tudatlanságában. Szóval sikertelenül hazamentem, de izgatottan, mert egy csodás utazás vette kezdetét másnap.
 Kb. 5 napot töltöttem Erdélyben, ebből kettőt utaztunk, de nagyon jól éreztük magunkat. Átéltem életem első bulijait, először becsiccsentettem, ittam olyan piát amiről nem tudtam, hogy mi az, barátkoztam miközben olyan állapotban voltam mint egy idióta, és ittam zöldalmás vodkát (ami nem volt finom, akármennyire is erősködött az eladó srác). Odáig voltam az egészért.
 Ezt követően hétfőn költöztem be a koleszba. Amikor megérkeztem csak a Viki volt ott, de vele beszélgettünk és nagyon jó volt. Mármint tényleg az egész koli hangulata más volt, és a rákövetkező hetekben remekül jól szórakoztam. Na meg a lányoktól rengeteget is tanultam, és az egészben a legnagyobb pozitívum, hogy közelebb kerültem hozzájuk.
 Beköltözésem első hetén sikerült dumálnom Atesszal és habár nem örült túlságosan neki, hogy elmegyek, mégis jól, pontosabban jobban kezelte, mint társai. Egy élmény volt neki leadni a szobakulcsot. Előtte még felnéztem, hogy megkeressem az Édut, és mivel a szobájában nem találtam, bekopogtam a miénkbe. Fincsi lábszag bomlasztotta a falakat, és éreztem, hogy a levegőtlen szobában nem ez az egyetlen probléma. Igazándiból több is volt, de mivel én egy fényes, és tágas szobában éltem, ahol volt levegő, és kedves emberek, csak sajnálni tudtam a Nikiéket. Egy kis útbaigazítás után felmentem megkeresni az Édut. Amint megtaláltam, kiderült, hogy megint költözött egyet és, hogy a Zsófiék nem akarnak jövőre vele lakni. Kicsit még beszélgettünk, aztán visszamentem a koliba élni tovább csodás új életem.
 Június elején osztálykirándulásra mentünk egy tanyára, ahol olyan emberekkel beszéltem az osztályból, akikkel ezelőtt soha. Meglepett, hogy mennyi mindent nem tudunk egymásról, és hogy két nap alatt mennyire közel lehet kerülni a másikhoz. Szóval igen, az osztálykirándulás néha akármennyire is gyökérségnek tűnik, valójában sok dologban segít.
 Erre egy hétre volt a Nikinek ( osztálytárs ) a szülinapi bulija, ahol rengeteg emberrel találkoztam. Először elég nehezen mentek a dolgok, de végül is jól sült el az egész. Annyit erről, hogy néhány részeg tényleg nem jó arc.
 Aztán eljött a nyári szünet. Miután könnyes búcsút vettünk egymástól, hazaköltöztem és elkezdtem egyre több időt tölteni a Bertával. Újra közelebb kerültünk egymáshoz és eég sok közös programot kezdtünk el együtt szervezni. Aztán eljött a tábor ideje. Végre saját csoportunk lett, és attól függetlenül, hogy néha komolyan felakartam ültetni az Annát az első buszra ami haza viszi, jól éreztem magam. A végére már egészen kezdett is hiányozni, és tábor utáni első hét eléggé punnyadósan telt.
 Aztán tegnap voltunk megnézni a táncversenyt. Igazándiból jó volt. Találkoztam a Dórival is, a Gergő rámmosolygott, és habár amikor hazaértem, apa megérezte rajtam az egy üveg Somersbyt (ami mondjuk nem is csoda, mert apukám egy két lábon járó szonda ) csak egy bizonyos időintervallumig voltak gyilkos hajlamaim. Ez az idő akkor kezdődött amikor megláttam a Nikit és Lillát belépni a sportcsarnokba. Egyszerűen sokkot kaptam. Csak ültem és néztem, hogy most vagy kimennek maguktól, vagy én rugdosom őket hazáig. De aztán egy órát maradtak csak. Ami jobb is volt. Mindannyiunknak.
 Szóval egyelőre itt tartok. Remélem ez majd később egy kicsit jobb lesz. Ha találok wifit talán írok. Addig is



CS!

2016. március 31., csütörtök

Búcsúlevél a kollégumi ágyamnak

 Ezt a címet adtam annak a levélnek, amit búcsúzásképpen írtam az ágyamnak. Nos ez is mutatja, hogy amióta nem jelentkeztem, sok minden történt. Tényleg. Nem viccelek. A-a. Idegileg annyira kikészültem, hogy búcsúlevelet írtam az ágyamnak, amiben elbúcsúzom tőle. Még poént is írtam bele.
 Szóval igen. Téli szünet óta összevesztem a Bertával, de mostanra mondhatni jobb a kapcsolatunk. Sokkal jobban megismertem az osztálytársaimat, az Édut kicsinálták a Lilláék és ezért átköltözött a szomszédba, az a bizonyos srác számomra meghalt, és április 15-én elhagyom a kollégiumot. Talán az utolsó a legnagyobb változás számomra. Az, hogy bejárós leszek olyan szempontból rossz, hogy kevesebb időt töltök majd itt, de nyugodtabb leszek. De mi is vezetett erre? Igazándiból talán a Lilla. Év elején nagyon pozitívan álltam hozzá, próbáltam nem hinni a pletykáknak, amik szerint, ő egy hazug ribizli, (próbálok leszokni a káromkodásról) de csalódtam. Valahogy a Nikivel jobban egymásra találtak, és ezért engem kiszorítanak, nem hívnak közös programokra, ilyesmi. Én meg úgy döntöttem elegem van, jövőre úgyis elmegyek, akkor már nem mindegy, hogy az utolsó pár hónapot bejárósként csinálom végig? Ettől függetlenül azért kicsit szomorú vagyok, mert tök sok mindent terveztünk nyárra, de úgy tűnik én kiestem a csapatból. Hát ez van. Csak a Nikit féltem, még akkor is, ha ez nem az én dolgom.
 Viszont, hogy pozitív dolgok is legyenek ebben a bejegyzésben: 1.: A tavaszi szünetem jó volt. Nagyon. Meg a tavasz is. Virágzanak a fák, meg a virágok, jó idő van, süt a nap, meleg van, mindjárt itt a rövidgatya szezon, és ahhhhhh. Erre várok december óta. Ahhoz képest tavaly milyen télmániás voltam, mostanra jobban megtetszett a jó idős tavasz.
2.: Nem sokára megyek sütni, mivel holnap a suliban ilyen speckó sulis nap lesz amikor minden osztály csinál programokat, nekünk meg mivel nem találtunk semmit ezért sós sütibárba kell sütnünk. De tök jó lesz, reggel megyek a Rékáékkal Szerencsekerékre, aztán meg elméletileg megyünk 1 perc és nyerszre, meg akarok menni Jósdába, meg ilyenek. Alig várom.
3.: Írtam egy jó föci tézét.
4.: Megerősödött a kapcsolatom az Éduval, valahogy többet beszélünk, meg minden, mondjuk épp most mentek el fagyizni a Lilláékkal ( engem nem hívtak ) szóval valószínűleg én vagyok a téma, és az Édu elmondja nekik, hogy elmegyek. Na nem baj. Mondjuk kíváncsi lettem volna az arcukra, amikor leviszem a bőröndöm, és búcsút intek nekik.
5.: Végre elkezdtem tudni diétázni. Hála a jó időnek, sokkal nagyobb késztetést érzek, jobban érzem
magam a bőrömben, és nem akarok annyit enni. Szóval boldogság.
 That means attól még, hogy egy csomó rossz dolog van körülöttem, igyekszem inkább a jókra koncentrálni, és kiélvezni, hogy nyikorog alattam az a kollégista ágy. Remélem bárkinek aki ezt olvassa jól telik a tavasza, szóval boldog tavaszt, élvezzétek ki, mert ez is csak a Földön van!

2015. december 20., vasárnap

Tündérmacik

 Hosszúhosszúhosszúhosszúhosszú ideje nem írtam már, pedig több ezerszer belefogtam már, hogy írok valami tökös bejegyzést, de őszintén szólva a kollégium, a kollégiumi emberek, itthon néhány ember és a tanulás annyira leszívta a maradék életerőmet is, hogy ma alig tudtam arra rávenni magam, hogy levonszoljam a popómat a boltig. Pedig téli szünet van és hát ugye ilyenkor nem szoktunk tanulni. Kivéve ha nem adnak fel négy házi dolgozatot, egy érvelő fogalmazást a szünetre. De mivel minket nagyon szeretnek ezért feladták őket. KÖSZI SULI <3.
 Akkor kezdjük a legeslegfontosabbal. Hölgyeim és uraim a mai bejegyzésben olvashatnak egy szerencsétlen 15 éves szenvedéseiről a kollégiumban!
A szobatársaim kiakasztanak. Azt már tudtam előre, hogy majd elég sokszor kell átlátogatnom Narniába a barátaimhoz miattuk, de az utóbbi időben már csak azért imádkozom, hogy hadd mehessek át a városi koleszba. Tetszik tudni, a dolgok annyira elmérgesedtek, hogy a jelenlegi helyzetből csak fejvesztve menekülni lehet. Ha bejössz a szobánkba olyan érzésed van, mintha egy életre-halálra menő pókerjátszma közepére csüccsennél be. Segítünk egymásnak, de nem tudhatod ki az aki igazán őszintén cselekszik. Aztán egyszer csak majd robban a bomba és hát az...az kiakasztó lesz. Ezentúl még a Krisztiánnal is eléggé hülyén állnak a dolgok. Legyen elég annyi, hogy naiv voltam, ő meg ezt kihasználta. Előadta a sérült kisfiút, aztán én meg hittem neki, megszerettem és itt ütött be a gáz. Persze most már ha megtehetném az egészet visszavonnám. De nem baj, most már okos leszek. Asszem'. Ha összejön. Persze ez nem elég indok, de a kollégiumban folyamatosan mennek a keverések, a pletykák, és ez kiakasztó. Ezentúl a kaja sem túl laktató, szóval semmiféle okom nem maradt maradni. De most már csak egy fél tanév és let it go városi kolesz. AAA ANNYIRA VÁROM, MINTHA DYLAN O'BRIENNEL LENNE TALÁLKÁM.
 Egyébként a sulit nagyon imádom. Vagyis konkrétan egyre jobban. Nagyon jó az osztályunk is meg minden. A tanáraim is fairek, úgyhogy ja, örülök, hogy oda járok.
Egyébként örülök, hogy végre kicsit itthon tudok lenni. Habár sok szenvedéssel járt, hogy eljussak idáig ( annyi cuccot hoztam haza, hogy olyan nehezek lettek a táskáim, mintha csak valaki egy ház alapanyagait hordoztatná velem, azt sem tudom, hogy jutottam ki az állomásra) de megérte. Tegnap és ma sem csináltam semmi értelmeset, egész nap csak feküdtem, ettem, lustálkodtam, és örültem, hogy megannyi embertől távol kerültem. De ugye holnap is nap lesz és nem csinálhatom ezt örökké. Szóval eldöntöttem, hogy holnap megmosom a hajam, kicsit tanulgatok is. Kedden pedig találkám lesz Annával. Elég ramatyul állnak most a családi dolgai, úgyhogy itt volt az ideje, hogy egy kicsit beszéljünk, emellett, most volt a tíz éves évfordulónk, ezt pedig muszáj megünnepelnünk, mondjuk egy kis mekizéssel. Úgyhogy ja, akkor majd jelentkezem, addig is báj báj aranyhalak!

2015. október 27., kedd

  Elkezdődött a szünet. Juhé. Őszintén szólva?
A Bertán, és azon kívül, hogy most már sokkal több időt tölthetek anyuékkal nem volt más okom várni. Na meg a szülinapom, de ez más tészta.
 Amióta itthon vagyok nem érzem igazán boldognak magam. Kicsit olyan mintha visszacsöppentem volna a régi világomba, eléggé egyedül vagyok, és ilyenkor gondolkodok. És ha gondolkodok...na abból sok jó nem sülhet ki, mert mindig kiakadok. De talán leginkább az esik rosszul, hogy akikkel régen napi szinten beszéltem, felém se kuksiznak. Ott van például az Armand is. Tavaly ilyenkor őt tartottam az egyik legjobb barátomnak. Akinek bármit elmondhatok, akivel kölcsönösen meghallgatjuk a másikat, ugyanakkor lehet hülyéskedni is vele, bla bla bla. Az idei évben két találkozót próbáltam vele összehozni, de az a vicces, hogy mindkettőt lemondta, pedig ő hívott fel előbb, hogy mégis mi van velem. Miután a másodikat lemondta úgy voltam vele, nem futok utána. Nem játsszuk el megint, ami tavaly volt, elegem van abból, hogy az emberek hazudnak nekem. Azt mondja találkozzunk, beszéljünk, holott ő mondja le az egészet. Ma pedig találkoztak a Nikivel. Hát mondom kurva jó. Neki biztos nem kellett kétszer kérni. Mert ha a Niki mondja akkor oké. Ha én mondom, akkor hagyjuk. Tudod...mindenem ki van a Nikivel. Játssza az ártatlant, hogy ő tökre szurkol nekünk a Krisztiánnal, meg hogy bármit elmondhatok neki, holott az egész arra megy ki, hogy ő legyen a középpontban. Mindig ez van, és a legrosszabb az egészben, hogy mindig valahogy megoldja, hogy neki jöjjenek ki jól a dolgok. Utálja ha valakinek összejövőben  valami fiúügy, vagy bármi, amivel kicsi figyelmet is szerezhet magának az emberke, ezért szépen beletapos a terveibe, hogy a figyelem ráterelődjön. Komolyan, lassan ott tartok, hogy kivetem egy szakadék szélére, ami alatt víz van ami tele van emberevő bundás kenyerekkel.
 Azért persze örülök, hogy végre az itteniekkel is lehetek, meg azért hiányzott az egész miniváros fílingje, de hogy őszinte legyek, alig várom, hogy vissza mehessek a suliba. Nem azért mert tanulni kell, francokat, hanem azért mert ott állandóan körbe voltam véve emberekkel, akiket még úgy bírtam is. Ja, szóval alig várom a vasárnapot.
  Ma voltunk a Bertával moziban, megnéztük a Hotel Transylvania 2-t. Amikor még júliusban kitaláltuk, hogy elmegyünk rá, egyáltalán nem tűnt gáznak. Ma, ahogy elértünk a mozihoz, én már éreztem, hogy hülyének fognak minket nézni, és ja. Mivel elég kicsi a város ahol moziban voltunk, már a bejárat sem volt egybe a kijárattal. A Berta meg rögtön a "Kijárat" táblával ellátott ajtónak indult neki, és mi után magyaráztam neki, hogy az a kijárat, átmentünk a bejárati ajtóhoz. Na már amikor odamentünk a pénztárhoz, az ott álló nő először elvigyorodott rajtunk. Megjöttek az érett 15 évesek. Aztán meg tiszta közömbös meg bunkó volt, pedig azt hittem majd tudunk szerezni ingyen popcornt. Szép álom volt. Szóval ja beültünk a moziterembe ahol rajtunk kívül max 25-en voltak még, kislányok és anyukáik. Nem baj, mi azért rohadt jól néztünk ki ott. De egyébként el voltunk. A film tökre agysorvasztó volt, de azért a kissrác benne rohadt aranyos volt, és mi már csak ezért is élveztük. Aztán hazajöttünk, beszélgettünk, meg úgy tökre el voltunk. Ilyen téren a szünet eddig tök jó.
  Hétvégén az Anna összehozott egy kis táboros találkozót, ott volt a Szúra, a Kami, a Flóra, az Anna meg természetesen én. Rohadt jó volt, hajnalig fent voltunk, annyi műkaját megettünk mint a fene, csináltunk ezer képet. Egyébként furi volt az egész, mert már eleve el lett cseszve az eleje. Szegedre kellett bemenni a lányokért (engem az Annáék felszedtek útközben, mert az öccsét vitték el a mellettünk lévő minivárosba a nagymamájához) a vonat állomáson vártunk, beszélgettünk az Annával, meg zenét hallgattunk aztán kimentünk a peronra. A barátnőmet majdnem megette egy darázs, de szerencsére csak majdnem. Aztán megjöttek a Szúráék, és mivel az Anna anyukájáék csak behozni tudtak minket Szegedre, ezért szépen elvillamosoztunk a buszmegállóba ( Szeged mellett
Ez lett az egyik legjobb kép
laknak), az Anna meg azt hitte negyed óra múlva jön busz, csak azt elfelejtette, hogy október 23 volt, ezért egy órával később volt buszunk. Gondoltuk no para, bemegyünk az Árkádba, ott el leszünk. Aha, csak zárva volt, meg aztán a Sparba is elakartunk menni, mire leesett, hogy az sincs nyitva, de mivel a lányok nagyon éhesek voltak, az egyik utcai hamburgerezőnél leültünk kajálni.
Beszélgettünk, meg elvoltunk, aztán megjött a busz, felszálltunk és elindultunk, odaértünk, beszélgettünk, meg tök jól el voltunk. Egész hétvégén filmeket néztünk, tortáztunk, popcornt ettünk, fitnesz parkban szórakoztunk, csináltuk ezer képet, és nagyon jól el voltunk. Eszméletlenül király volt az egész, biciklivel meg rollerrel gangeltünk végig a városon.
  A szülinapommal kapcsolatban meg nem tudom. Várom, mert kíváncsi vagyok mi lesz. Ki ír, az Armand mit ír, a Krisztián hogy ír, mindenki hogy ír, ki az aki tényleg emlékszik majd rám, meg hogy az egész hogy lesz. Remélem jól sül el. Majd még jelentkezem. Báj-báj!

2015. október 17., szombat

Középsuli? Nem, köszi.

  A gimnázium nem vicces. Állandóan tanulnod kell,
mert ha nem tanulsz a tanárok kiakadnak rád. És az én gimimben még a töri tanárt sem sikerült lefizetni két kávéval, mert megíratta a tézét.
 Oké, szóval mostanában kicsit úgy érzem mintha kiszorulnék az osztályból. Vagyis nem pont az osztályból, mert azért jó pár emberrel jóban vagyok, meg most szereztem egy két új pajtit, viszont a tősgyökeres városiak kicsit mintha egy saját klikket alkotnának. Persze ez is csak a kiváltságosoknak van. De ha úgy nézzük elég nyitottak, csak épp velem nem akarnak beszélni. Vegyük például az Eriket. Drámán egymás elé kerültünk (véletlen rendeződés, ilyenkor számítani lehet arra, hogy egymással kell beszélgetnünk). Úgy mosolygott, hogy összeszorította a száját, én meg ugyanígy visszamosolyogtam, de nem tudtam, hogy ezt most úgy veszi-e, ahogy akarom. Mellette a Gábor ült, mellettem meg az Évi (tősgyökeres klikk egyik tagja, ráadásul az Erik osztálytársa volt) és megkérdezte a Gabit, hogy nem akarnak-e cserélni. Gondoltam magamban, hogy jó rendben, nincs ezzel semmi baj de azért a kurva anyád. Bár az Erikkel a kapcsolatom...eh nem tudom hova tenni. Alig beszélünk, és már második nap is éreztem, hogy elég unszimpatikus vagyok neki. Bezzeg a sztori a macskáimról izgalmas volt. Hahaha.
 Aztán ott vannak még a D-ből is. Egyik német előtt az Olivér (D-stőzsgyökeres klikk tagja) a tolltartómban turkált, és csórt pár post it-et, a következő órán már rám se nézett. Persze mindezek mellett ellenérvvel az, hogy a nem tőzsgyökeresklikk tagjaival, és azokkal aki a csapat határán állnak jó kapcsolatot tartok. Az a baj, hogy én mindig is kicsit pesszimista hajlamú voltam. Szóval ja. FUCK IT TŐZSGYÖKERESKLIKK.
  Ehhez képest a kollégiumban meg egyre jobbak a kapcsolataim. Mármint tényleg, egyre több emberrel voltam. Valamelyik nap az egyik sráccal beszéltünk, nagyon tartalmas volt, megkérdeztem miért vágott olyan hülye fejet ő meg nem értett semmit abból amit mondtam, úgyhogy inkább hagytuk aztán megmelegítettük neki a Lillával a káposztáját. Aztán később valamelyik nap az egyik tizenegyedikes lánnyal beszélgettünk.
 Viszont volt egy ember akin kifejezetten meglepődtem. Mármint tényleg, hirtelen azt sem tudtam, hova tegyem az egészet. Szóval a Krisztián. Vele még első hét második napján összehaverkodtunk. Volt barátnője. Ő volt az akit a Peti bemutatott nekünk, és akivel lementünk a "Tisza-partra" (ami egyébként Duna volt, de nem baj). Akit a Niki folyamatosan szadizott, és tökre úgy csinált mintha bejönne neki, holott a Nikinek is barátja van de szerintem még tél előtt szétmennek muhahaha. A lényeg az, hogy az utóbbi hetekben nem beszéltünk sokat a Krisztiánnal, csak amikor összefutottunk vele a kosárpályán, kicsit cseverésztünk. Hétfőn meg tök durva volt az egész. Mármint én olyan hülye voltam, hogy azt hittem vasárnap elhagytam a vonaton a pénztárcám, és egy kissé még kétségbe is estem mert az egész szobát felforgattam és nem találtam a szekrény sarkában találtam rá, miután apa alaposan leszidott a telefonban, de mennem kellett szilenciumra, ezért hagytam a dolgot. Amikor beértem a terembe csak a Krisztián volt ott.
- Hali. Szerinted mekkora az esélye annak, hogy elhagytam a pénztárcám a vonaton? - kérdeztem amint beléptem.
- Annyi, hogy én elhagytam a kulcsomat, és az összes pénzem. 100%.
- Az menő - bólogattam miközben letettem a cuccaimat az asztalomra és visszasétáltam a sráchoz.
- Várj, elhagytad a vonaton a pénztárcád ? - ezt kb. úgy kérdezte, mint akinek akkor esett le mit is mondtam. Aztán megtárgyaltuk, hogy mi minden volt benne, majd magához ölelt. Kicsit úgy  maradtunk, aztán eltolt, aztán megint beszéltünk, majd én öleltem meg, de úgy igazán átölelősen, konkrétan magamhoz szorítottam, és ezt az egészet azért mertem megtenni, mert már reggel is odaült mellém amikor egyedül voltam és beszélgettünk.
  Később este amikor lent voltunk a lányokkal (Lilla, Édua ) a Krisztián is lejött, és belehúzott az ölébe. Igazándiból csak bámultam, hogy mégis mi a fészkes fene akar lenni ez az egész, de aztán igazándiból nem húzódtam el két okból:
1.: Nem engedett el
2.: Nem esett rosszul az  akciója Aztán következő nap is beszélgettünk, meg szinte ugyanígy elvoltunk, amikor a pszichológusos nő jött, és foglalkozott velük gólyákkal, és néztük tovább a Forrest Gumpot, a Krisztiánnal ketten leültünk a kanapéra, ő meg belehajtotta a fejét az ölembe, és úgy néztük a filmet.Aznap volt a Lilla szülinapja is, szóval a Nikivel kitaláltuk, hogy csinálunk neki egy kis összejövetelt az ebédlőben azokkal az emberekkel akikkel viszonylag jóban van. Kicsit későn szóltunk az embereken, mert a Krisztiánék is csak két órával előtte tudtak róla. Sőt, a Krisztiánnal is úgy közöltük, hogy lehívtuk a
 kosárpályához, és miután beszéltünk vele megölelt. Aztán megfogta a derekam és felém hajolt. Persze nekem akkor nem esett le, hogy mit akar, csak röhögtem, mint egy idióta majd akkor jöttem rá mi is akar lenni az egész, amikor el hajolt, hogy kinevessen. Persze ezt sem gúnnyal tette, csak úgy kinevetett (?). Na mindegy, szóval az összejövetel előtt megkértük, hogy szóljon a szobatársainak, de nem szólt, meg amikor az egész lezajlott csak összeröhögtek a Ricsivel. Aztán amikor az egésznek vége lett, észrevettem az ajtóból és utána mentem. A nevelői előtt tudtam megállítani.
 - Anna, én értékelem az igyekezeteteket, de az egész olyan szervezetlen és igénytelen volt - kezdte.
- Mi az, hogy igénytelen? - húztam össze a szemem és olyan dühösen néztem rá, ahogy csak tudtam.
- Azt se tudtuk, hogy énekelni kell!
- Hát, ha talán lejöttetek volna negyed kilencre, és szóltál volna a srácoknak, akkor....- és veszekedtünk. Én tökre mérges lettem rá, ő meg nem tudom. Másnap szilencium előtt a Lilla kiborította a teámat a padomra, úgyhogy pár padsorral arrébb költöztem, aminek következtében a Krisztián is átült a mellettem lévő padsorba. Miközben nagyban írtam az angol leckét meghallottam, hogy elkezd cicázni. Éreztem, hogy nekem mondja, de haragudtam rá, ezért eltakartam az arcom. Aztán felnéztem, és alig tudtam megállni, hogy el ne vigyorogjak. Farkasszemet néztünk, ő meg segítség kérően rám pillantott. Ceruzát kért, én meg nem akartam adni neki, de miután senkitől nem tudott kérni igazándiból rajtam kívül csak az Ármint kérdezte meg, ő meg nem tudom, hogy egyáltalán hoz e szilora ceruzát odaadtam neki a nagyon szép rózsaszín szivecskésemet, én meg írtam tovább a férfias egyszerű szürkémmel. Anna visszavág, taps taps. Utána meg matekból kért segítséget, úgyhogy odaültem mellé, és korrepetáltam kicsit, amikor rátette a kezem a térdemre, én meg ellöktem onnan, mire ő kérdően nézett rám.
- Haragszok rád! - suttogtam.- De miért...? - kérdezte értetlenül.
- Szerinted?-forgattam a szemem, ő meg csak annyit mondott, hogy szünetben megbeszéljük. És még
szünet előtt megbeszéltük, viszont úgy éreztem, hogy még akar valamit mondani, ezért amint szünet lett rögtön odaültem mellé, és addig nem kezdtünk el beszélgetni amíg mindenki ki nem ment. A Bea néni is kimászott a teremből, és én készültem, hogy ezaz végre váltunk pár szót, erre belépett a Niki meg a Lilla, szóval nem igazán beszéltünk, aztán meg mint később kiderült, a Niki tökre féltékeny volt rám, hogy a Krisztián többet foglalkozott velem. Tök jót röhögtem rajta, de most komolyan, meg aztán élveztem is az egészet, hogy a Niki féltékeny rám, hű, ez az, ez tök vicces érzés.

 Úgyhogy ja, igazándiból ennyi történt az elmúlt hetekben. Igazándiból sajnálom, hogy nem tudok laptopot bevinni a koliba, mert ott is tök szívesen írnék minden nap, csak így nem tudok. Na nem baj.
Egyébként itthon minden oki. Mármint anyuékkal egész jól el vagyok, a szobámat imádom, viszont a volt osztálytársaimmal nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, és még az Armanddal sem tudtam. Két találkozót beszéltünk meg, mindegyiknél közbe jött neki valami. Úgyhogy ja, furcsa, milyen könnyen eltávolodnak tőled az emberek, ha nem keresed őket.
Most viszont búcsúzom.
CSÁÓ BELÁZZ!